16/05/2026
Kedves Barátaink!
Pár hónappal ezelőtt megkerestek bennünket a TEDx Csíkszereda szervezői, és felkértek, hogy tartsunk egy előadást a történetünkről. Az esemény címe Echoes of the Future – vagyis A jövő visszhangja – lett. Arról szólt, hogyan formálja életünket a múlt és a jövő találkozása, a fenntarthatóság, a permakultúra, valamint az az örökség, amelyet magunkkal hordozunk.
Nemsokára az előadás teljes egészében megtekinthető lesz a TEDx YouTube-csatornáján. Addig is szeretnénk írni egy rövid összefoglalót a mai előadásról:
Jó pár éve, ha Szereda felé mentem, mindig lassítottam a Csíkdánfalva és Madaras közötti nagy kanyarban. Benéztem a kicsi, elhagyatott szigetünkre, ahol már alig látszott a malom. Csak a hatalmas fűzfákat láttam és a házunk tetejét. Csend volt az udvaron. A víz már csak álmodott egy szebb jövőről. Mindent felőrölt a gyász: búzát, embert, verítéket, malomkövet.
Malmunk mindenkori zenéjét még Rákoson is hallottam..... Aztán nagyot nyeltem, mert nagyanyám kenyerének az ízét is éreztem a számban. Láttam lelki szemeim előtt azt a megszürkült, elvékonyodott lisztfelhőt, amely vitte magával ezt az illatot és a kemence melegét. Fájt még egyszer kimondani, hogy én sem akarok itthon maradni. Nem akarok molnárné lenni, úgy, ahogy édesanyám sem t***e.
„Két út áll előttetek” — mondta nagyanyám sokszor. „Vagy itt maradtok, mert éhes ember mindig is lesz, vagy veszitek a könyvet, és lesz belőletek valaki.” A valaki szót mindig hangsúlyozta.
„Nem, nem” — gondoltam. Elég volt a kuláksorból, a kis szekéren való liszthúzásból a faluba, a félelemből az árvíztől. És amúgy is, én már le sem bírnám emelni a dagasztótekenőt, nemhogy megdagasztani azt a húsz kiló lisztet. Végül is elmúltak azok az évek — gondoltam. Már mindent lehet kapni az üzletben, és nekem az már így van jól. Más világ alakult.
Aztán pár év múlva, mikor kiakasztottuk az „Eladó malom” táblát, egy este a férjemnek született meg az ötlete: milyen lenne, ha mi költöznénk vissza az én örökségembe? Bár őrölni nem tudunk, de talán egy fogadó nyitásával megmenthetnénk azt, ami még menthető.
Talán én voltam a legnagyobb ellenzője a tervének, mert úgy gondoltam, ezt a malmot csakis úgy lehet éltetni, ha az eredeti funkcióját adjuk vissza neki.
Jó pár álmatlan éjszaka után összecsomagoltam. Karomba vettem a kisgyermekeimet, erősen megszorítottam a lányom kezét, kikötöttük az egyetlen lovunkat az istállóból, és elindultunk új otthonunk felé.
Faluról falura költözni, vagyis inkább tanyára, egyáltalán nem mindegy. Oda, ahol nincs meleg víz, nincs kényelmes nyolcórás munkahely, ahol közel vannak a szülők, vagyis a segítség, és nincs még üzlet sem, ahol mindent megvásárolhatsz.
Elég furcsa volt a látvány, ahogy bepakoltam a kicsi kosarunk tartalmát a három méter széles és több mint tíz méter hosszú kamarába. A hatalmas edények, lapítók, dagasztótekenők, üres lisztesládák és zsírosbödönök közé került némi maradék grízgaluska-leves és egy zacskó gyógyszer, amit édesanyám csomagolt nekünk.
Első utam a malomba vezetett. Előkerestem azt a mesebeli seprűcskémet, amit nagyanyám hagyott ott, és összesöpörtem a földről a búzaszemeket — azokat, amelyeken Jézus Krisztus arcképe volt. Akkoriban halálos bűn volt rálépni. A garatba szórtam őket, és megkopogtattam a garat száját.
És tudtam, hogy bárhol legyen nagyapám — az udvaron, a házban vagy a mennyországban — ezt hallani fogja: visszajöttem. Visszajöttünk.
Semmi sem történik ok nélkül. Az élet pontosan oda helyez, ahol lenned kell. Bementem a kamrába, levettem a tálosról a kovászt, és akkor már nagyanyám hangját is hallottam:
„Jól sózd le a kovászt, tégy rá jó tetőt, hogy ne pimpósodjék, és tedd a helyére, hogy mindig kézügyednél legyen.”
Azt éreztem, hogy elkéstem. A kovász, amit nekem a tálon hagyott a kosztoskönyvvel együtt, már nem élt. A liszt, amiből sütöttem, már nem is volt igazi. Nem láttam, hogyan őrlik, nem éreztem azt a jó illatát. „Ha ezt látnák…” — gondoltam. Molnárunoka létemre kölcsönkért kovásszal sütni, boltból venni a lisztet… biztosan forognának a sírjukban.
Nem állítom, hogy az első kenyerem hasonlított nagyanyáméhoz. Az enyém lapos volt és savanyú... de őszintén, hogyan is hasonlított volna?
De valamikor és valahogy el kell kezdeni. Kölcsönkérni az életben egy maréknyi kovászt, amiről csak remélni tudtam, hogy van még abból a lisztből, amit nagyapám szórt hajdanán, azt éltetni, megpróbálni jó lisztet szerezni, türelmesen várni az őszi pityókaszedést, és jó úton haladni.
Olyan érzés volt ez, mint Proust madeleine-süteménye Az eltűnt idő nyomában. Mikor ezt a falat kenyeret belemártottam a meleg kakaóba, az íze és az illata azonnal a rég elfelejtett időkbe repített vissza, és megindította az akaratlan emlékezést.
És míg a kovászom nőtt, kelt, szaporodott, erősödött bennem az emlék is. Kiírtam magamból minden bánatot: árvizet, születést, lakodalmat, még a szégyenemet is a kölcsönkérés miatt.
Igy lett a kölcsönkért kovász, ami szelíd ellenállás a feledés ellen. Egy darab örökség, amit jó szívvel viszek tovább.
Mondhatnám: útmutató nagyanyám gondoskodó szeretetnyelvén.
Nem hallottam tőle biodiverzitásról, slow foodról, permakultúráról vagy zöld mozgalomról. De hallottam takarékosságról, a szűkös javak megbecsüléséről, beosztásáról és újratermesztéséről.
Innentől már nem volt kérdés, kell-e még egy ló, tehenek, kecskék, bárányok, tyúkok és kakasok az udvarra. Miért épülnek fából a házaink zsindelyszerkezettel. És az sem volt kérdés, miért vágom össze a régi ruhákat rongyszőnyegnek.
Ami talán a legfontosabb: hogy miért kell egy malomházba egy kis házi malom.
Mert a lelkemet simogatja....
Továbbra is ötkor kelek, úgy, mint régen nagyanyám. Meghallgatom, hogy a madarasi vagy a dánfalvi harangozó kel fel hamarabb. Próbálom megérteni a vizek százféle hangját, majd lisztet őrlök a mindennapi kenyerünkhöz.
És hálát adok mindenért.
Mindenért.
És ha kérdezitek tőlem, milyen a jövő visszhangja, azt mondom: hosszú. Nagyon hosszú.
Csak meg kell tudni hallani.
