03/09/2026
Trianon szétszabdalta a határokat.
Az ízeket nem tudta…
Egy 1947-es doktori disszertáció. Vilko Novak szlovén néprajz tudós: Ljudska prehrana v Prekmurju. Népi táplálkozás a Muravidéken - azon a földön, amit aztán a trianoni határok darabokra hasítottak. Az eredeti példányt egy franciaországi árverésen sikerült megszereznünk. Egy szlovén kutató muravidéki konyháról szóló disszertációja, Párizson keresztül, visszakerült ide, Bázakerettyére. Felkutattuk dr Kerecsényi Edit néprajzkutató anyagait és a sok sok Nagyi kézzel írt receptes füzetét.
Tudjuk, hogy ami itt dödölle, az Szlovéniában dödoli, Horvátországban zganci. Határok nélkül.
Azt keressük, mi volt itt az előtt. Mit ettek? Mit termesztettek? Mi volt a Mura vidékén, Gyöngyi Mama és Kati Mama receptjei előtt.
Volt egyszer egy gimis fiú. Ricsi nálunk tanult először. Séf akart lenni.
Akkor mindenki Ricsikéje volt. Fáradhatatlan az a szó, ami a legpontosabb volt rá. Nem lehetett lelassítani, nem lehetett kifárasztani, és nem lehetett nem szeretni. Annyira akart, mint azóta még soha senki, bár a Bonne Chance kinevelt már pár séfet ennek az országnak.
Eltelt majd egy évtized. Amikor hazatért és meglátogatott, láttam benne ugyanazt a tüzet. De ez most más. Már nem a gimis kis srác, hanem egy felnőtt férfi. Aki megjárta a legjobb magyar éttermeket, a Pajtát, a Standot, a Rumourt. Aztán két és fél évet dolgozott a világ legjobb séfjének a keze alatt. Egy hete itt állt előttem a kézfogás után és tudom, hogy ebből valami csodás születik.
Érti minden villanásomat. Minden gondolatomat, néha még azelőtt befejezi a mondatomat, hogy kimondanám. És viszont.
Amikor azt mondom, hogy a hírlevelem címe „Amennyit felvesz", nem kell magyaráznom. Látom a csillogó szemében, hogy pontosan tudja. Gyöngyi mamája és az én Kati mamám eleget mondogatták ahhoz, hogy egy életre beégjen. Nem mérleg volt, nem grammok. Amennyit felvesz. A lélek konyhája volt mindkettőnknek, a nagyiktól. Örömkonyha. Amiről sokan csak álmodnak.
A kutatók, a Nagyik mindent feljegyeztek, amit fel lehetett jegyezni. Mit ettek, mikor, miből.
De azt, hogy hogyan, hogy mikor jó azt nem lehet leírni, a receptekben csak hozzávalók vannak. Az egyik kézből megy a másikba, és ott is marad a tudás. Mindketten így nőttünk fel, egy generációnyi különbséggel. Pont a fiam lehetne.
visszatért Koppenhágából, ahol Rasmus Munk konyháján dolgozott séfként. Volt a tanulónk, voltam a coacha és most társunk lesz az életünk egyik legfontosabb részében, a Bonne Chance átalakításában.
Executive séfként vezeti azt a konyhát, ami jövőre 18 éves lesz és ahol anno kezdte a karrierjét. Nem mi tanítottuk meg mindenre. Csak a Bonne Chance volt az első étterem, ahová a lábát betette és ahol megerősödött, amit legbelül mindig is tudott, hogy séf lesz. Az lett.
Készülünk az első közös degusztációs vacsoránkra, szeptember 11-re. Tervezzük a menüt.
A desszertnél kérdezek.
A virágos?
Igen.
Sárgabarack lekvárral?
Igen.
És ki sem mondjuk, de érezzük az ízét, mert a két nagyi ugyanúgy írta le és sütötte, évtizedeken át.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy visszavezette ide. Jövő héttől születik valami új. Lélekkonyha. Ízemlékekkel. A Mura vidékéről. Határok nélkül. Pivonka Richárddal.
Majd mesélünk róla. Fogadjátok szeretettel.
