17/05/2025
Palásti Anna meséi:
Tengöri Hereberi atyámuram
Hát, volt a világon, hun nem volt, ëgy házaspár. Az a házaspár nagyon szépen élt ëgyütt, nagyon boldogok voltak. S akkor ëgyször azt mondja az ura a feleséginek, hogy:
— Én elmék — azt mondja — ëgy kicsit. Nemsoká visszagyüvök. Në aggódjál miattam, csak elmögyök ëgy kicsit levegözni.
S akkor elmönt. Gyönyöríï szép pázsitra ért, s itten nagyon álmos lëtt.
Osztán úgy gondolta:
— Ejnye — azt mondja —, ezön a szép, gyönyörü púzsiton en lëfekszük ëgy kicsit, kipihenöm a fáradalmaimat, s akkor úgy majd hazamögyök.
Hát oszt, lëfeküdt a fiatalembör, és úgy el tanált aludni, hogy mire fölébredt, körülvötte a víz. Úgy, hogyhát csak éppen az a hely volt, ahun ïï feküdt, szárazon. És akkor, mikor fölébredt, borzasztóan dörgöli a szömit, hogyhát mi ez...
— Álom? Az nem löhet, hogy álom lögyön... Mikor lëfeküdtem, vizet nem is láttam erre sëhun. És mostan mög egész sík víz mindönfelé! Hát, hogy jutok én innen ki?
Gondolta magában:
— Hát, valaki majd csak gyün erre, és majd csak elvisz valahova, a szúrazra. ..
S akkor lát ëgy csónakot, men arra ëgy embör. S akkor odakiúlt neki:
— He — azt mondja —, gyíïjjön mán ide, oszt vigyön át engöm ezön a vízön!
Hát, mikor oszt odaér a fiatalembörhöz, ëgy öregös embör volt a la- dikban*, s azt mondja:
— No — azt mondja —, hát fiam — azt mondja — mi baj van? — azt mond-
— Hát, öregapăm, vigyön engömet a szárazföldre! Hát, mikor en ide lëfeküdtem, még akkor sëmmi vizet nem láttam erre, és mostan sík víz mindön.
— Hát, fìam — azt mondja —, jól elaludtál, hogy ilyen nagyon fölvött a víz!
— Hát, igazán, bátyám, jól aludtam! De hogy mëddig aludtam, azt nem tudom. Hát mënnyiért visz engömet at ezön a vízön?
— Hát, amit a házadnál nem tudsz, aztat neköm adod, azért átviszlek! Oszt elkezdött gondolkozni a fiatalembör: hát ćí mindönt tud a háznăl.
Mit adhat ü neki olyat, amit nem tud a háznúl‘?
— Hát — azt mondja —, édös fiam, amit nem tudsz a húznúl, azt neköm adod, azért átviszlek szöröncsésen ezön a nagy vízön.
Hát osztán:
— Hát, jól van, bútyám!
— Hát osztán, majd mikor mögtudod, ami nem lösz a húzadnál, aztat neköm adod annak idején, mikor neköm arra szükségöm lösz!
— Jól van — azt mondja —, hăt csak vigyön át! Hát akkor oszt möglódította a csónakot:
— Na, ülj bele, fiam!
Hát oszt, átvitte a vízön. Mikor szárazra értek:
— No — azt mondja —, fiam, majd gondolj rám, ha mögtudod, ami nincs a házadnál. Gondolj rám, de el në felejtsd! Én vagyok az öreg Tengöri Hereberi atyámuram!
S akkor el váltak:
— Jól van, majd — azt mondja — gondolok — azt mondja.
— De el në felejtsd, amit mondtam!
Így oszt a fìatalembörnek nagyon nagy gondot okozott ez az öregembör. Meg mönt hazafelé, mindég azon gondolkozott, hogy mi löhet az, amit ïï nem tud a húznúl. És mikor mögérközött, a felesége măn akkor nagyon aggódott miatta, hogy hova lött olyan sokú... Mi lött vele‘?
S akkor, mikor bëlépött, köszön neki:
— Hát hun voltál — azt mondja — olyan soká?
— Á, csak hadd e1, en olyan borzasztó helyzetben voltam! Lëfeküdtem
— azt mondja —, tudod, ëgy púzsiton, s mire fölébredtem, sík víz volt körülöttem, úgyhogy nem lúttam, csak az eget mög a vizet. S akkor gondoltam: hogy jutok ezön a vízön körösztül? És akkor arra gyütt ëgy öregembör ladikkal, s akkor mondom neki: vigyöm mán út, bútyúm, mély a víz, nem bírok útúszni. Hat azt së látom. mörre van szúraz. Hát oszt, akkor áthozott. De kérdöztem, mënnyiért visz út, és íï azt mondta, hogy amit new tudok a húznál, aztat adjam neki.
És akkor azt mondja a felesége:
— Hát mit nem tudunk a húznăl? Gondolkozzál már, hogy mit nem tudunk a húznúl! Ami van, mindönt tudunk.
Ëgyször a felesége azt mondja:
— Ó, hát tudod-ë, mit nem tudunk — azt mondja — a húznál?
— Mit?
— Hút aztat, hogy még... — azt mondja, mert már akkor állapotos volt a felesége — Ezt nem tudjuk a hăznál, ami még nincs mög, a kis csalúd! Hát akkor mögígérted neki — azt mondja —, még az nincs miig.
Mást mindönt tudunk a háznál! Hát osztán, mán mindögy, csakhogy az életödet mögmöntötte!
— Majd fölneveljük, és akkor odaadjuk neki, a Tengöri Hereberi atyămuramnak. Mert ïï mögmondta, hogy ïïtet ennek hívják.
És akkoi, hát idòre, mán jó sokúra mögszületött a kisfiú. Csuda szeret- ték, az apja is mög az anyja is, nagyon szerették a kisbabát. Sajnálták is, hogy elígérte az embör. S akkor nevelték. Nyött a kisgyerök.
Hát, mikor mán tizënkét éves lött, s akkor az iskolábúl is kikerült, akkor azt mondja az édösanyja ëgyször neki:
— No, fiam — azt mondja —, tégöd elígért apăd. Mert ïïtet ëgyször elvit- te a víz. Lëłeküdt ëgy síkságon, elaludt. És az az embör tëérted hozta at apádat a szárazra. És akkor azt mondta, hogy azt adja oda, amit nem tud a háznál. Të még akkor nem voltúl mög, és tégöd ígért oda édösapăd.
— Jól van, édösanyám! Az ners baj, ledalăbb édösapúmnak az éle- tit mögmöntötte últalam. Jól van, elmögyök szívesen, és akkor lë lösz róva az adósságuk. Édösapám is nyugodtabb lösz... De hogy hívják, édösapám, azt az embört?
— Hút neköm úgy mondta, hogy utet Tengöri Hereberi atyámuramnak hívják.
— Akkor kísérjön el, édösapám! Akkor mék is, kíszen vagyok az útra.
Hát akkor azt mondta:
— No — azt mondta —, anyja, csinálj ennek a gyeröknek ëgy kis önnivalót, csomagold bë, és akkor majd elkíséröm az útjára.
Hát akkor, elküszönt az édösanyjătúl:
— Fiam — azt mondja —, ha jó sorod lösz, akkor majd gondolj roam!
Sírva elbúcsúzott az édösanyja tćíle. És akkor elmöntek. Mikor osztán odaértek a vízhöz, az apja oszt mondja neki:
— No, fiam — azt mondja —, itt vagyunk. Të majd várjad a csónakot, mikor gyün evvel az öreg. És akkor, majd mikor gyün, köszönj neki: Jó estét, Tengöri Hereberi atyámuram!
És akkor elbúcsúzott az apjátúl, oszt lëült oda, a víz szélire. És hogy ottan gondolkozásba merült, ëgyször látja, hogy arra közelög ëgy ladik.
Amikor odaér, azt mondja:
— Adjon Isten, Tengöri Hereberi atyámuram!
— Billencs kóré*, édes fiam! Hun jărsz erre, mikor erre ëgy madárnak së szabad járni?
— Hát, erre járok, bátyám! Édösapám azt mondja, engöm magának ajánlott — azt mondja —, mikor en még nem is voltam a világon. S most
már tizënkét évet bëtöltöttem, s elgyüttem magăhoz, ha köllök. Ha nem köllök, visszamék, mert engöm az en apámék nagyon szerettek, na- gyon is sajnáltak, hogy el köllött gyünni a szülòi háztúl. Énneköm is nagyon rosszul esött, de ha mán az apúm eztet mögígérte, hát az apámért mögtöszöm ezt az úldozatot.
— Hogynë köllenél, fiam — azt inondja —, nagyon!
Hát oszt akkor hazavitte a csónyakon.* Mikor odaértek, nagyon szép palota volt.
Azt mondja:
— Tengöri Hereberi atyámuram! Mi lösz énneköm a dolgom‘?
— Hát, fiam, majd este mindég örzöd, van itten a kertömben ëgy szép tó, és — azt mondța — ottan szoktak éjszaka tizënkét órakor fürdeni a hattyúk. És akkor të arra sétúlgatsz, örzöd azokat, mert ottan szoktak a hattyúk mindön éjszaka fürdeni. Të arra fütyürészgetsz és vigyázol.
Hát oszt, jó1 van... Mögörült a fiú, hogy ïïneki nagyon könnyïï fö- ladatja lösz. Mikor osztán mán elsò éjszaka izét. m5n mindön nap müg köllött kérdözni, hogy mi lösz a szolgúlat a măsik nap, hút osztún akkor azt mondja, a hattyúkat este möglátta, nagyon szćpek voltak. Akkor lá- nyokká változtak, mikor a tóra möntek. Az mind az ïï lányai voltak, az öregé, mög a felesígéé.
S akkor kérdözi:
— No, most mit csinúljak — azt mondja —, Tengöri Hereberi atyámuram?
— Hát még az éjszaka is — azt mondja —, azokat is köll vigyázni. Hărom éjszaka vigyázzál — azt mondja — a hattyúkra. hogy a tarkasok közé në rontsanak.
S akkor kimönt. De nagyon szép volt az ëgyik hattyú, az volt a Tengöri Hereberi atyámuram legszöbb lúnya. Osztán mög is szerette a fiatalembört a legkisebb hattyú. Három éjszaka mindég vigyázott rá.
Ëgyször, ahogy mögfürödtek, hát ïï odalopódzkodott a rózsałához, ahun nem láttúk. És odaakasztotta a legkisebb lány a koszorújút. U mög elvötte és elgyukta.*
S akkor, azt mondja, odamén hozzú:
— Add ide a koszorúmat!
— Nem adorn! Nagyon mögtetszöttél neköm.
— Add ide — azt mondja —, sietnöm köll a többi ritán!
— Nem adorn en! — azt mondja.
— Add ide, sok segítségöt töszök neküd!
— Jól van — azt mondja —, hút akkor odaadom!
S azt mondja:
— Mindég fogunk tanálkozni. Mindönnap, csak gyere ide a fához a kertbe, s mindönt, ami fáj, ha szomorú löszöl, neköm mindönt elmond- hatsz. . .
— No jó — azt mondja —, nagyon örülök neki.
Músnap mögen kérdözi az öregöt, hogy hát mit csináljon.
— Hát — azt mondja —, azt csináld, hogyhát az éjszaka ezt a nagy erdöt kiírtsad. A fákat mind kivágd belïïle, ölbe is rakd!
Hát, elszomorodott a Principci, oszt a lány ezt möglátta, hogy nagyon szomorú a fiatalembör.
Azt mondja:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyém, és a tied... Miért vagy olyan szomorú‘?
— Ó — azt mondja —, hogy në volnék szomorú, mikor apád — azt mond- ja — milyen borzasztót parancsolt — azt mondja — neköm.
— Ugyan mit parancsolt?
Azt parancsolta, hogy ezt az erdÖt az éjszaka mind kiírtsam, a fát föl- vágjam, ölbe is rakjam. Ez löhetetlen!
— Oda së nézz, édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied! Të csak feküdj lë nyugodtan! Oda së nézz, në törÖdj sëmmivel, s röndben lösz mindön.
Akkor mögfordította a gyííríijit, s akkor kigyüttek a szellemök a gyíïríïbiïl.
S akkor kérdözték:
— Mit parancsolsz, édös gazdánk?
— Azt parancsolom, hogy ezt az erdÖt kiírtsátok, összedarabol- játok, és ölbe rakjátok, ide, apám háza elébe!
Hát osztán, mönt a dolog. Vágtúk a fát, zÖrgöttek, kopácsol- tak éjszaka. Már hat órára ölbe* is volt rakva.
Akkor oszt odamén a lăny:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyím, en a tied, fölkelhetsz, mán mostan röndben van mindön. Eredj, oszt jelöntsd apámnak, hogy kíszen vagy!
Hát oszt, elmönt, oszt mögjelöntötte az öregnek, hogy:
— Tengöri Hereberi atyámuram, kíszen vagyok a munkúval, amit pa- rancsolt neköm.
Mögverögette a vúllát az öreg, s mondta:
— Dürćk fiú vagy, fiam! Hát most mán — azt mondja —, azt parancso- lom holnapra, hogy ezt az erdöt szúntsd föl és vesd bë kölessel, és röggel neköm kölesmálét* hozzúl!
Hút oszt, akkor nagyon elszomorodott mögen, búsan sétúlgatott, oszt mögen odamén a lány.
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied... Miért vagy mögent olyan szomorú‘?
— Hogynë volnék olyan szomorú, mikor apúd olyan löhetetent paran- csolt mögen...
— Mit parancsolt?
— Hát, azt parancsolta, hogy szúntsam fö1 ezt az erdöt, amit kiírtottúl, vessem bë kölessel.
— Ó — azt mondja —, csak feküdj lë egész nyugodtan, majd — azt mond- ja — elintézök én mindönt. Csak feküdjön lë egész nyugodtan!
Hát oszt akkor lëfeküdt Principci. Ú mög mögfordította az ujján a gyíïrïït. Mögen kigyüttek a szellemök.
S akkor azt mondja:
— Mit parancsolsz, édös gazdúnk‘?
— Azt parancsolom, hogy ezt az erdöt szánts5tok föl, vessétök bë kö- lessel, oszt röggelre kölesmálét hozzatok!
Hát. úgy is lött. Csinúlt5k a dolgot. Szántottak, vetöttek, mög is ért a köles, lëaratták, oszt m5n röggel vitték a múlét, hat órakor.
S akkor mönt a lány, oszt mondta:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied... Keljél fö1 — azt mondja —, itt van a m5lé, vidd bë apámnak!
S akkor bëvitte:
— Itt van a málé, mögtöttem, amit parancsolt.
— Derek tiú vagy! — azt mondja — Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes li ú lögyél... Hát akkor jól van — azt mondja —, fiam! Holnap müg, tudod, mit parancsolok? Van itten négy ló, mügnyergelöd majd holnap!
Akkor oszt borzasztó boldog lött. Fütyürészött, örvendözött. Azt mondja a lăny:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, én a tied... Miért vagy olyan nagyon bolgod‘? Miért örülsz — azt mondja — annyira‘?
— Jaj, hogynë örülnék —azt mondja —, mikor apád — azt mondja — olyan
jót parancsolt mostan — azt mondja. — Négy lovat köll mögnyergölni.
— Ó —azt mondja —, në örüljél annak, mert —azt mondja — mink löszünk 5m — azt mondja — a lovak. Mink hároman, a három testvérömmel mög anyám. Az anhyira fölvisz a levegobe, hogy lëvet majd, és agyonütöd magadat... Hanem eredj e1 a kovácshoz, csináltass olyan vasat, hogy mi- kor vinni akar fiilfele, jól belevúgjad a szügyibe* a sarkantyúdat*, oszt nem visz annyira fö1. Mert mink majd csak szépen möghordozunk a test- véreiminel ëgyütt, de ïï nagyon haragszik rád, oszt tönkre akar tönni.
S akkor jól van, hát el is mönt a kovácshoz, mögcsináltatta a vasat. Mikor elgyütt az idći, hogy lovagolni küll, elsöbb a lúnyokat, osztán az öreg mamăra került a sor. Hút, attúl felt is, nagyon vitte fölfelé. Mikor látta, hogy nem bír vele, belevágta a sarkantyújút. S akkor, híï, borzasztó gyütt lëfelé vele! Mikor mügvolt a nyergelés, nagyon mérgös lött. S ak- kor azt mondja az öregnek:
— Hallod-ë, te?! Tudod-ë — azt mondja —, hogy Principci elszerette az Agnó lúnyodat?
S akkor:
— Asszony! Hanem sëmmit së! Azonnal fïïtsd bë a kemöncét*, ïïket mög bë köll zúrni ëgy komrába*! Mert — azt mondja — ez nem jól Iösz így! Mögsütöm ïïket, bëfïïtöm. Jól mögfïïtsd a kemöncét!
Hát oszt, bëgyújtotta az öreg a kemöncét. Hút osztán, ahogy bëzúrták ïïket, hat akkor azt mondja a làny:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied... Itt mán nagy bajban vagyunk am! Mert minket mög akarnak sütni. Hanem így mög jó lösz O1da1 Pállal beszélni! Mönnyünk el innen, még nem késći!
Hát oszt akkor a lány mögfordította a gyïïríït az ujján. Kimöntek a szellemök, azt mondják:
— Mit parancsolsz, édös gazdúnk?
— Azt parancsolom, hogy zárjútok ki az ajtót!
Oszt köpött az ágyra, köpött a mosdóra, köpött a fćísïïre, köpött a türíïközćire, aztán a kilincsre, s akkor elmöntek.
Aztán mondja az öregasszony az urának:
— Eredj mán, osztún nézd mög, hogy itt vannak-ë még! Odamén:
— Itt vagytok-ë még, fiaim‘?
— Itt vagyunk — azt mondja — fekszünk. Azt mondja:
— Itt vannak még!
Kis ido múlva szalad az öregasszony:
— Itt vagytok—ë még, kutyák? Azt mondja:
— Itt vagyunk, fésülködünk, kutya! Akkor osztán ftïtik a kemöncét.
Mögen azt mondja:
— Mék mán — azt mondja —, mögnézöm! Azt mondja:
— Itt vagy-ë még, kutya?
— Itt vagyok még, kutya, mosdok mán! Hát osztan, mögen kis idÖ múlva:
— Eredj m5n, mézd mög, itt vannak-ë még! Akkor osztún azt mondja:
— ltt vagytok-ë még, fiaim?
— Itt vagyunk még, fíïsíïlködök mán. Aztún mönt az öregasszony:
— Itt vagytok-ë még, kutyăk?
— Mék măn, kutya!
Kis idÖ múlva mögen szalad:
— Itt vagy-ë még, kutya‘?
Akkor a küszöbön szólt a köpés.
Az öregasszony mögnézi a kemöncét:
— Hujjaj, teringettét! Most mán jó! Hozhatja kend, tögyük bë íïket!
Hadd égjönek mög!
Hát. akkor osztán men az öreg nagy szomorúan, kizărja az ajtót, s akkor bëmén. Hát, mikor bëmén, nem lát sëmmit së. Visszamén szomorúan:
— Hallod-ë mán — azt mondja —, azok nincsenek itten.
— Mönjön kend utánuk, még most utóléri fiket kend! Visszahozza kend íïket, mert ha nem hozza kend vissza, akkor kendöt sütöm mög!
Oszt ëgy holló lött az embör, mönt utánuk. Ëgyször azt mondja a lúny:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, én a tied, jaj, de eg a bal orcám!
Néz vissza:
— Gyün az édesapánk fekete holló képiben. Hanem, tudod, wit csinú- lunk‘/ Të lögyél a csÖsz,* én mög löszök ëgy tábla köles. De hozzú në hagyd nyúlni mög në hagyd keverni a kölest, mert akkor mög löszünk fogva! Üssél a kezire, ha bele akar nyúlni a kölesbe!
Úgy is lött. A lány lött ëgy tábla köles, amaz mög vigyúzott rá, csÖsz lött.
S akkor odaér, azt mondja:
— Jaj — azt mondja —, mit ćiröz, bácsi?
— Hát — azt mondja —, ezt a tábla kölest örzöm.
— Ó — azt mondja —, de szép, de gyönyörïï. De szép, mögkeveröm
S akkor úgy a kezire ütött, majd elejtötte az öreg a kezit.
— Hát, ezt nem löhet kevergetni!
— Bizony, mög ne kavargassa sënki!
Hát akkor visszafordult az öreg, és akkor elmönt haza nagy szomo- rúan.
Kérdözi az öregasszony:
— No, hozza-ë kend oket vissza?
— Nem hozom en! Én nem tudom — azt mondja —, nem látták, pedig kérdöztem is. Nem láttam en sënkit — azt mondja —, csak öt tăbla* kölest, mög ëgy embört.
— Hát azok voltak azok!
— Mög akartam kavarni a kölest, és úgy a kezemre vágott az embör, hogy majd elejtöttem.
— Hát azok voltak azok!
— Hát en nem tudom, de azt nem löhetött mögközelíteni.
— Mindjărt eredj utánuk, oszt hozd vissza, mert tégöd sütlek mög!
Akărmi lösz, fogd mög, oszt hozd visszafele!
Hát oszt, mönnek, möndögélnek, nagyon messzire voltak mán akkor.
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied, mán mögen nagyon eg a bal orcám...
Nez vissza:
— Gyün édösapám! Hat, most mit csináljunk?
— Hát, tudod mit? — azt mondja — Të lögyél templom, én mög löszök remete*. De bë në ereszd ám a templomba! Ha bë akar mönni, vágjál rá, hogy eszibe jusson, hogy mikor akar bëmönni a templomba.
Jól van, oszt e1 is változott mindjárt. Lött ëgy szép nagy templom a lány, a fiú mög lött ëgy remete. Akkor oszt odaér az embör, azt mondja:
— Nem látott maga erre ëgy pár cselédöt*?
— Nem láttam en!
— Hát — azt mondja —, de szép templom — azt mondja —, nem löhetne bëmönni?
— Nem löhet! — azt mondja.
— Mégis csak szeretnék bëmönni...
— Mönjön kend innen, takarítva van!
Hát oszt az öreg embör nem is nagyon akadályoskodott, s akkor visz- szafordult, elmönt haza.
S akkor azt mondja a felesége:
— No — azt mondja —, hút mögen nem hoztad vissza ïïket?
— Nem — azt mondja — Ëgy templomot tanáltam elći mög ëgy remetét. És kérdöztem a remetét, hogy nem látott-ë ëgy pár cselédöt. S mondta, hogy ïï bizony nem látott arra sënkit së.
— Mert nem mönt bë a templomba? Azok voltak azok! Mert nem hoz- ta vissza íïket?
— Hát, en mán nem tudom visszahozni ćíket...
— Hát, majd visszahozom en! Majd elmék en! Oszt ha vissza nem tudom hozni ïïket, tégödet sütlek mög!
Hát, oszt akkor elmönt. Borzasztó nagy, fekete sas lött belïïle. Repült, repiïlt, repült, högyön, völgyön, mindönfelé... messze, messze, a mesz- sziségbe. ..
Hát, oszt ëgyször azt mondja a lúny:
— Édös szívem, szép szerelmem, të az enyim, en a tied... Jaj, de eg a ba1 orcám!
Néz vissza:
— Gyün édösanyóm! Jaj, mit csináljunk most? Tudod — azt mondja
—, én löszök tó, të mög lögyél kácsa! És akkor majd, tudod, édesanyám nagyon hív kifele, ü mög akar fogni.
— De a szöme közé në nézzél ám, csak mindég hátat fordíts neki, mert akkor jaj lösz nekünk, el vagyunk veszve! Amúgy mögúnja, oszt majd elmén.
És akkor csakugyan is odaért, oszt mún akkor kácsa úszkúlt a víz-
ben.
Azt mondja:
— Jaj, de szép kis kácsa — azt mondja —, kacsókám, kacsókám, gyere mán ki!
De ü mindég bugdosott*, a szömit nem tudta..., mindig lënt volt, a víz alatt a szöme. Nem nézött föl, csak hátat fordított, ez mög úgy lelkendözve szaladgălt körül. Addig szaladt, szaladg5lt, hogy mögfoghatja a kúcsát, három óra hosszáig, de nem bírt erdeményre jutni. Szaladt, szalad, sza- ladt addig, hogy nem is bírt szaladni. Mán mögszakadt, osztán ottan ösz- szerogyott a víz szélin. Osztán akkor man nem volt sëmmi hatalma. Ük elváltoztak vissza, oszt elmöntek arrul a helyrïïl.
Az öregasszony elmönt haza, osztán így az embör azt mondja:
— No — azt mondja —, të së bírtad visszahozni üket?
És akkor elmöntek nagyon, de nagyon messzire, hét mérföldre, s ottan lëtelepödtek. S nagyon szép házat csináltatott ez a Principci, mert gyö- nyöríï szép asszony lött belïïle, oszt mögesküdtek.
És akkor azt mondta Principci:
— No, mostmán itten szépen lögyél, de most mán a honvágy nagyon üldöz, hogy mögnézzem, élnek-ë még a szüleim...
Olyan szép kis gazdaságuk lött nekik ottan, tehenet fejtek, szép kis tanya, mindön... Szépön el volt készítve a szép kis ház. Nagyon boldo- gok is voltak.
S akkor azt mondja:
— Elmögyök, fölkeresem a szüleimet, hogy élnek-ë... Itt van ez a gyïï- rćí, azt valahányszor mögfordítod a kezedön, mindég eszödbe jussak.
Mondta az asszony:
— Në felejtsél ám el engömet, mert en së felejtelek el tégödet! Mögcsókolták ëgymást. Hát oszt, jó1 van... Elköszöntek ëgymástúl,
elmönt Principci a szüleit fölkeresni.
Hát osztán, a felesége mög az idö alatt iparkodós, ügyes asszony volt nagyon. Volt neki tehene, fejte, oszt mindönnap vitte a piacra a tejet. S tanálkozott úgy katonákkal. A katonák mög nagyon mögszerették ezt a fiatalasszonyt, olyan nagyon szép volt, hogy ritkán láttak olyan szép fiatalasszonyt.
S akkor azt mondja neki az ëgyik katona:
— Hajja-ë, szép mönyecske?! — azt mondja — Elmöhetnék-ë én magă- hoz estére?
— Hogynë — azt mondja —, nagyon! Csak gyïïjjön!
Hút, jól van... Este, mikor mán bësötétödött, a katona mönt.
Azt mondja:
— Hát — azt mondja —, elgyüttem mún, szép asszony.
— Jól van — azt mondja —, feküdjön lë! Oszt lëfekszik az asszony:
— Jaj néköm, Istenöm! De borzasztó bánt, most elfelejtöttem a bor- nyút* elkötni az anyjútúl.
Azt mondja a katona:
— Majd elkötöm én, csak — azt mondja — nyugodtan feküdjön. Kimék en, oszt elkötöm.
Hát osztán, a katona kimönt, s azt mondta a mönyecske*, hogy ra- gadjon rajta a keze. Úgyhogy röggelig mindég hun eloldta a bornyút, hun mögkötte. De röggel, mikor fújták a hajnali ébresztöt, ú mán csak a ruháját kapta és szaladt.
Másnap mögen kimönt a piacra a fiatalasszony, úrulta mögen a tejet.
S akkor möglátja ëgy másik katona.
— Ejnye, de szép asszony! Meg ilyen szép asszonyt sosë láttam! Estére elmöhetök-ë én magához, szép mönyecske?
— Hogynë — azt mondja —, csak gyïïjjön el, katona uram! — azt mondja
— Elgyühet, nagyon szívesen lútom!
Hat oszt5n, akkor ez mögvan, hazamén az asszony, elvégzi a dol- gát, ëgyször csak men a katona, este. Egész bëalkonyodott, mán akkor mögúgyazott a fiatalasszony, osztán akkor lë is feküdt.
Gyün a katona:
— Jó estét — azt mondja —, szép asszony! Jaj — azt mondja —, elgyüttem mún!
— Jól van, katona uram — azt mondja. Ü mög mán akkor lëfeküdt.
— Jaj neköm! Mán mög elfelejtöttem az elötét* föltönni.
— Oda së nézzön, szép asszony, majd kimék en, oszt föltüszöm en. Mikor kimiint, azt mondja:
— Ragadjon rajta a keze!
Röggelig hun lëtötte, hun fölvötte az elötét. S akkor, mikor mán fújták röggel a katonamarsot*, ïï is kapta fö1 a ruhájăt, oszt szaladt ëgy ingbe- gatyába.
S akkor músnap mögen kivitte a tejet a szép asszony a piacra, és akkor mögen mögszólítja ëgy katona:
— Jaj — azt mondja —, szép asszony! Meg ilyen szép asszonyt sosë lát- tarn! Estére elmöhetök-ë magához? Lögyön olyan szíves, engödje mög!
— Hogynë — azt mondja —, elgyühet! Nagyon szívesen látom!
Mögörült a katona nagyon. Mikor bëalkonyodott, este lött, hát ott volt a katona.
— Jó estét, szép asszony! Elgyüttem mán!
— Nagyon jól van, katona uram!
Mán akkor mögágyazott, oszt ïï mán akkor lë is feküdt. Mikor a kato- na lëvetkćizött, azt mondja:
— Jaj neköm, jaj neköm! — azt mondja — A kaput nyitva hagytam!
— Ó — azt mondja —, hát majd kimék en! Csak nyugodtan feküdjön, majd kimék én, oszt bëcsukom.
— Nagyon jól van! S akkor azt mondja:
— Maradjon rajta a keze!
Röggelig mindég hun kinyitta, hun bëcsukta, hun kinyitta, hun bëcsukta... Röggelig ez tartotta. Mikor fújtúk az ébresztöt, összekapta a ruháját, oszt elszaladt.
Hát oszt, mikor tanálkozik aztán a három katona, azt mondja:
— Jaj — azt mondja —, hallod-ë, pajtás?! Úgy bëcsapódtam az este. Azt mondja neki a măsik:
— Miért‘?
— Hát — azt mondja —, ëgy gyönyöríï szép asszony tejet árult a piacon, és — azt mondja — mögkértem, hogy elmöhötök-ë hozzá hálni. Hút azt mondta, hogynë, szívesen. Hát elmöntem — azt mondja —, és mikor — azt mondja — lë akarok feküdni, nincsen a bornyú elkötve. Mondtam, hogy majd én elkötöm. Hat, én kimöntem, de hun elküttem, hun visszaköttem, nem tudtam röggelig mögszabadulni.
— Hút en mög hogyjúrtam‘! Énis kéredzködtem hozzá, oszt mögengedte, hogy elmönjek. Hát, mikor elmék, lë akartunk feküdni, azt mondja: Jaj neköm, az elćitét mög nem töttem fö1. Azt mondom: Majd kimék én, oszt föltöszöm. Én mög — azt mondja — röggelig mindég hun lëvöttem. hun föltöttem az elötét.
Aztán a másik azt mondja:
— Ó, hát en is hogy jártam! Én is kéredzködtem, hogy elmöhessek hoz- zá aludni. Hát — azt mondja — elmöntem. Mikor elmöntem hozzá, hát —azt mondja — mikor lë akartunk feküdni: Jaj — azt mondja — elfelejtöttem a kaput bëcsukni. Mondom neki, majd kimék, oszt bëcsukom. — Jó lösz na- gyon! — Hat oszt, mikor kimöntem, hogy majd bëcsukom, en azt röggelig nem tudtam abbahagyni. Hun bëcsuktam, hun kinyittam, de nem tudtam abbahagyni. Hát oszt, mikor fújtúk a riadót*, a ruhám összekaptam, oszt úgy szaladtam.
Mind a hároman így mögjárták a szép asszonnyal.
— Hát, hanem mink is csinálunk vele ëgy figurát*, amiért minket így bëcsapott.
Akkor mög man a Principci elleledkezett rúla, osztán mögnòsült. Kihirdették, hogy röttenetös nagy lakodalom lösz ottan, ëgy fiatalembör most esküdik. Hét országra szólt a lakodalom. Mert az apjáékhoz hazamönt, oszt az apjáék nagyon mögörültek neki, oszt a nagy örömben mög mindönben elfeledkezött a szép asszonyrúl.
Hat osztan, azt mondják ezök a katonák neki, elmönt mind a három hozzú.
— Jó napot — azt mondja —, szép asszony!
— Adjon Isten, katona urak!
— Hát — azt mondja —, mink azért gyüttünk most, hogyha lönne kedve, elvinnénk magát ëgy lakodalomba. Volna-ë kedve?
— Hogynë — azt mondja.
— Akkor elvisszük, de nagyon messze ám!
— Nem bánom en — azt mondja —, ha olyan messze visznek is.
Akkor bëzárta a lakást, szépen fölöltözött, és mönt a katonúkkal. Möntek, möndögéltek, hetedhét országon túl, az óperenciás tengörökön innen, a szalmakazlakon túl, a korpahögyekön mög innen... Akkor osztán odaértek ëgy szép kis városba. Ott laktak a Principci édösapjáék. És akkor állt a lakodalom. Szép mönyasszonya van neki. S akkor bëmöntek a katonák, nagyon táncoltatták, mulattatták a szép asszonyt. Osztán odamönt a völegény is, örvendözött a vendégöknek. És akkor, mikor odamönt, ëgy pohár bort vitt neki, s akkor ü mögismerte az urăt. Az asszony szépen beletötte a gyíïríït a pohárba, améket íí adott neki.
hogy el në felejtse.
Mikor inni akar a völegény, mögcsördül a pohárban a gyíïríï. Kitötte a
markába, félre fordult, oszt nézött.
— Ejnye, ez olyan ismerös gyüríï, hogy került ez a pohárba?
Mikor oszt nézi a gyíïríït, hát mögösmerte.
Nézi az asszonyt, nézi:
— Ugyë — azt mondja — maga adta neköm ezt a gyüríït?
— Hát — azt mondja —, nem jutot- tarn még eszödbe? Én mögismerte- lek, mikor mögláttalak. Tudod — azt mondja —. hogy sosë felejtjük el ëgymást! Të mög mégis elfelejtöttél engömet!
Akkor jutott eszébe, a fejihöz vagott:
— Jaj neköm! Mit töttem en most? Hát most mit köll, mit köll tönni — hát azt mondja —, két feleségöm lösz...
Kihirdették osztan, hogy dupla lakodalom lösz a városban. S nagyon szép mönyasszony volt a másik is, ez is szép asszony volt.
S akkor kérdözték, hogy mék illeti legjobban. És akkor azt mondta az elöljáróság, hogy az elsÖt jobban illeti, mint a másodikat. De mind a kettöt nagyon szerette. De a mönyasszonyok is beleegyeztek, ha ketten lösznek is, mögértik ëgymást.
Igen, oszt akkor, mikor az mögvolt, már hogy a lakodalom mögtörtént, borzasztó nagy fényben, pompában lëjátszódott a lakodalom.
— Na, látjátok, hút nem bántunk mink ki vele, inkább még hazahoztuk az urához. Milyen jót töttünk mink vele — mondták a katonák.
Hát osztán, éltek boldogan...
Meg most is élnek, ha mög nem haltak...
Itt a vége, fuss el véle!
