17/10/2025
Kedves Vendégeink, érdeklődök!
Tegnap Miléna feldúltan érkezett haza. Ez a szóbeszéd járja: „Azt mondják azért adjuk el a Málnaligetet mert apa rákos. A másik pletyka szerint meg azért, mert pályázatos projekt volt és kivesszük a pénzt belőle.” Ezt mind olyan emberek mondták, akik nem is ismernek bennünket. Valós információjuk nincs, ezért a saját hiányosságaikat eme gondolatokra kivetítették és kreálták. A „Kicsi” frászt kapott a rákos szó hallatán. (Ilyenkor tajtékzik, mint egy amazon.) A MAMÁját és PAPÁját is diagnosztizálták már rákkal. Nem ismeretlen számára a fogalom és ami ezzel a betegséggel jár. Az apukáját (aki a világon a legjobb APA) rettentően félti. Rohant már a sürgősségire utána mikor elvitte a mentő tudván, hogy baj van a szívével. Csoda, hogy megijed, ha másoktól ilyet hall, hogy az apja rákos? Főleg, hogy tudja, az apukája azt sem akarta elárulni nekünk tavaly, hogy gond van a szívével, (mivel előtte pár hónappal veszítettük el a világ legjobb NAGYPAPÁját, Tomi apukáját hirtelen szívhalál miatt.)
Megosztom veletek miért is kényszerültünk erre a szomorú döntésre, hogy megtört szívvel megváljunk gyönyörű ám de hosszú küzdelmes munka árán létrehozott Málnaligetünktől.
Sűrűsödtek a feladataink, egyre több lett a rendezvényünk a nyáron rengeteget dolgoztunk. Mint tudjátok ketten vagyunk Tomival a rendezvényeken. Mindkettőnknek van főállása, munkája, amit el kell látni. Én innen a Málnából próbáltam ezt megvalósítani, miközben én vagyok a recepciós, rendezvényszervező, anyagbeszerző, takarítónő, mosónő, vasalónő, konyhalány, hangulatfelelős, felszolgáló, szakács, szobalány, dekoratőr, kertész, marketinges, ügyvezető igazgató és még sorolhatnám. Boldogan osztoztam volna a megfelelő emberekkel ezen pozíciókon, de ez több okból kifolyólag tűnt lehetetlen küldetésnek.
Maximalistának vallom magam vendéglátós tevékenységemben. Jogos elvárásai vannak a vendégnek, ha már fizet kapja is meg érte, ami jár.
A teljes figyelmet, odaadást, minőséget. Nem hiszem, hogy hitelesebben tudta volna képviselni szolgáltatásunkat egy alkalmazott, akinek nem saját érdeke, hogy bevételt termeljen, hitelt törlesszen. A vendégeink azért szerettek nálunk lenni, mert tudták, hogy sokkal többet kapnak a pénzükért, mint máshol. Nem csak szolgáltatást, hanem személyre szabott odafigyelést, empátiát, és egy kis luxust. Végtelenül büszke vagyok magunkra azért, amit Tomival ketten véghez vittünk az elmúlt 5 évben.
Egyik nap anyukámat hívtam telefonon. Ő 79 éves. Kertünk nagyban hordozza szorgos keze munkáját, tűző napon, szélviharban, esőben, fiatalokat meghazudtoló módon dolgozik keményen, hogy minden rendben legyen. Hihetetlen teherbírása van. Példakép nekem sok tekintetben. Épp a virágmagok begyűjtése felől érdeklődtem, mit tegyek, amikor is némi ijedelemmel a hangjában közölte, hogy hazaszállítják Alpárról a barátai mert nem tud megállni a jobb lábán. Telefon nővéremnek, rohanás haza járókeret előkészít… Vártuk a kapuban. Volt már hasonló esetünk jó pár éve. Az rosszabb volt. Nyár, 40 fok. Anyukámnak a Káli-medencében kellett volna túráznia, nem pedig a neurológián várni a diagnózist. Hálás vagyok, volt padtársamnak, Pánczél Micónak, hogy akkor pont ő helyettesítette a háziorvosunkat, és rájött, hogy ezt az idegbénulást az új gyógyszer mellékhatása okozta. Teljes rehabilitáció, újra kellett tanulnia járni. Attól féltem megint valami hasonlóval lesz dolgunk. Szerencsére anyukám ismeri már a teste jelzéseit, nyugtatgatott, hogy most minden rendben lesz.
Nálam eltörött a mécses. Esküvőre készültem… Rendezvény, szállóvendégek… Hogy legyek egyszerre több helyen?! Augusztus 23 óta folyton beteg voltam, nem éreztem magam olyan nagyon erősnek. Hazáig sirtam a kocsiban. Nem így kéne lennie. Ott a helyem mellette. Ő mindig ott volt nekünk mindenkor. Mikor lesz már időm rá?! Másnap Tomi leültetett, beszélnünk kell. Valljuk be, nem bírjuk fizikailag… Nem vagyunk már 20 évesek. El kell adni hozzáértőnek. Mi ehhez ketten nem vagyunk elegek… Mi alkotók vagyunk. Létrehozunk. Igaza van, mint mindig.
Pályázati támogatás valóban volt a Málnaliget létrehozáshoz. Pályázati cég vagyunk. Önkormányzatok, iskolák, ovik, bölcsik, kórházak, egyházak pályázatait intézte Tomi amióta csak ismerem. Nem egyszerű munka. Nem véletlen, hogy a szíve ilyen állapotban van. Tájékoztatásul vázolom, hogy a kapott támogatásunk összege szinte csak a földbe ment el. Hol van még az ingatlan felhúzása, berendezése. Ez a hely egy szántó volt infrastruktúra nélkül. Földmunkák, vezetékek, háromszor is kútfúrás, szennyvíztisztító rendszer, esővíztározó, ökológiai lábnyom nélküli rendszerek, füvesítés többszöri nekifutásra. 4 millió volt a 4. próbálkozásunk a füvesítésre. Ki szeretne fizetni milliókat a kutakra, amik kiapadnak? Napelemrendszer? Amit az MVM már nem fejleszt ezért az már csak milliós porfogó…. Amikor nekivágtunk az építkezésnek, nem tudtuk, hogy majdnem beledöglünk a covidba. Hogy jön a háború ezáltal minden a háromszorosába került az építkezés alatt. Alkalmatlan kivitelezés, többszöri javítgatás. Hitelt hitel hátára halmoztunk, hogy befejezhessük a munkát rendesen és jókora kamatokat fizethessünk. 63 ezer forintos villanyszámlából (vendég nélkül) lett a következő hónapban 300 ezer, aztán 600 ezer, majd a 900 ezernél, amit ki kellett fizetni bevétel nélkül hiszen csak építkezünk, jött a teljes érthetetlenség…. Eladtuk a csodás otthonunkat, hogy mindent fizetni tudjunk. Bérek, járulékok, NAV amivel mindig csúszok, büntetések az építkezés során, amiért később ébredtünk rá, hogy kell egy étterem is, ahol enni tudnak a szállóvendégek. stb. Ja és ennek is lesz nem kicsi anyagi vonzata, hogy idő előtt eladjuk féltve csinosítgatott kis ékszerdobozunkat. Egy vendégünk azt mondta:” te jó ég, ha ez ilyen gyönyörű akkor milyen lehet az otthonunk?” - Hát az közel sem ilyen, ott még mindig nincs konyhánk…. Hosszasan mesélhetnék a megpróbáltatások soráról. De a hangsúly most nem ezen van.
Hanem azon, hogy mi is érző emberek vagyunk. Nem lehet a testüket csak kiszipolyozni. Van az a pont amikor mérlegelni kell megéri-e feláldozni az egészségünket a családunkat, valamiért, amihez ragaszkodunk.
Szeretném, ha Tomi többet pihenhetne. Ha újra tudnánk vasárnap nyugodtan Mamákat látogatni, nem sietve elrohanni tőlük. Beszélgetni, figyelni, meghallgatni. Főzni egy ebédet úgy, hogy nem kell átrohanni a panzióba mert vasárnap délben mindenáron meg akarja nézni egy pár utcával arrébb lakó a rendezvénytermet. Hajnal háromkor nem arra ébredni, hogy egy katonatelepi ismeretlen rám ír, nálunk van-e buli?
Szeretném még az arcom a nap felé fordítani és élvezni annak melegét békével a szívemben. Megélni a pillanatot. Odafigyelve hallgatni a lányaim beszámolóját. Újra része lenni életüknek, az elröppenő kamaszkornak, útkeresésüknek. Rettentően hiányoznak nekünk.
Kérlek ne keressetek rendezvénnyel. Hogy csak a hely kell, nem kell, hogy én dolgozzak vele. Ez a hely attól ilyen hangulatos, azért varázsol el, amikor megérkezel hozzánk, mert folyamatosan ápoljuk, gondozzuk, szépítjük. Akkor is amikor más már pihen a családjával. A vendéglátós nem 8 órában dolgozik. Egy rendezvény nekünk több napos elő és utómunkát igényel. Nálam magasan volt a léc. Ezt most átadnám másnak….
Ui: Azoknak akik már élvezték a vendégszeretetünket! Szeretettel gondolunk rátok. Ha van még közös nálunk készült fotótok, elküldhetitek, azt szívesen kitenném otthon a családi „dicsőségfalamra”. Ölelés, örülök hogy részesei lehetettünk a boldog pillanataitoknak!
