27/08/2026
minden szavával!
Sokszor gondolkodom azon, vajon kívülről látszik-e, mit jelent ma Magyarországon vállalkozni?
Nemcsak a vendéglátásban, nemcsak a zenében, hanem szinte bármiben.
Nekem történetesen két különböző világban van benne az életem: a zenében és a vendéglátásban.
És bár kívülről mindkettőnek leginkább a szép oldala látszik:
A koncert, a taps, a telt ház, egy szép tányér étel, egy jó kávé, egy hangulatos terasz, de mire mindez megszületik, addig a háttérben minden egyes nap egy nagyon kemény gazdasági, adminisztratív és pszichológiai akadálypályán kell végigmenni.
Énekesként évekkel ezelőtt meghoztam egy döntést:
Nem vállalok el mindent csak azért, mert televízió, országos nyilvánosság és jó pénz jár vele.
Érkeznek felkérések kereskedelmi műsorokba, ahol a férjemmel kellene a sárban dagonyáznom, vagy jeges vizes zuhanyban állni és beengedni az ágyunkba egy operatőrt, vagy rohangálni egy idegen országban, bekéretőzni idegen lakásokba aludni, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az értük kapott pénz nem esne jól.
Nagyon is jól jönne, de nincs az a pénz.
Vannak műsorok, amelyekben én már úgy érzem, hogy a ripacskodás, a cirkusz, a konfliktus és a mindenáron való figyelem fontosabb lett annál, amiért annak idején ezt a pályát választottam:
a minőség, zene és a művészet.
Ezekben nem szeretnék részt venni.
Nem azért, mert többnek gondolom magam bárkinél, egyszerűen nem tudok ezekkel azonosulni.
Csakhogy minden döntésnek ára van.
Ha ismert emberként nem vagy folyamatosan jelen a televízióban, akkor a közönség jelentős része ma már leginkább a közösségi médiából tudja, hogy egyáltalán mi történik veled.
Innentől kezdve pedig az algoritmusokra vagy bízva.
Próbáljuk is megfejteni őket, komoly szakemberek tanácsait hallgatjuk, fizetünk is rendszerekért, appokért, melyek megkönnyítik a social jelenlétet, próbálunk láthatók maradni, eljuttatni az emberekhez, hogy van koncert, új dal, nagykoncert, dolgozunk, alkotunk, létezünk.
Közben természetesen értem, hogyan működik a piac.
Jönnek új produkciók, óriási eléréssel, hatalmas figyelemmel, egy-egy generációt megszólító zenével.
Néhány évig csúcson vannak, mennek a fesztiválokra, nagyszínpadokra, mindenhol jelen vannak.
Üvöltenek a rádióból, ott vannak a plakátokon.
Ez a dolgok rendje.
Mi 23 éve vagyunk ott, gazdasági alapon, támogatottság, rádiós játszások nélkül, megyünk a szívünk és a józan eszünk után. És működünk, de kemény, vazze.
Az én utam más lett, mi a rendszer és az elmúlt évek amplitúdóira voltunk utalva, sokszor merült fel a bűntudat és az öngyepálás. Gondolom, ismerős.
Mi egy magas minőségű, élő zenére épülő produkciót szeretnék életben tartani.
Ennek van egy csodálatos, de véges közönsége, amely ráadásul nem csak engem szeret: színházba jár, más előadók koncertjeire is vesz jegyet, kultúrára költ. Egy elképesztően telített piacon próbáljuk újra és újra megtalálni egymást.
És közben egy zenekart, egy zenekari tag életét, lelkét is fenn kell tartani.
A zenésznek élnie kell valamiből.
Ha én nem tudok neki egész évben annyi munkát adni, amiből megél, természetesen oda fog menni, ahol több koncertje van, ahol többet keres, ahol biztosabb a megélhetése.
Ezen nincs mit megsértődni. Érzelmi alapon nem lehet villanyszámlát fizetni. Így néha helyettes zenészt keresünk, újraszervezünk, alkalmazkodunk, miközben minden alkalommal ugyanazt a minőséget szeretnénk feltenni a színpadra.
De a stabilitás mindig rezeg, ezzel a biztonságos, nyugodt, kiszámítható munka válik bizonytalanná. Nekünk kell stabilnak maradni, ehhez rengeteg terápia jár, az pedig rengeteg pénz és idő.
De megéri a belső munka, s a belső megerősítés.
Aztán ott van a másik életem: a vendéglátás.
Teljesen más világ, és közben kísértetiesen ugyanaz:
Áfa, adók, járulékok, bérek, alapanyagárak, könyvelés, energia, víz, gáz, áram, engedélyek, előírások, adminisztráció, határidők.
Turizmusfejlesztési hozzájárulás.
Bazz.
Egyik befizetés jön a másik után.
És mindez olyan költségszinten, hogy sokszor egy kívülről egészen komolynak tűnő bevétel mellett is ott ülünk a férjemmel a hónap végén, és számolunk:
rendben, de ebből végül mi marad?
Ja, most semmi.
Akkor majd a következő hónapban.
(Aztán ott se)
Lényeg, hogy ki legyen minden fizetve!
Mert attól, hogy egy vállalkozásnak mondjuk 20 millió forintos bevétele van, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tulajdonosa jól keresett. Ha 20 millió körül van a kiadása is, akkor gyakorlatilag egész hónapban azért dolgozott, hogy mindenki mást ki tudjon fizetni.
A nagy bevétel nem egyenlő nagy nyereséggel.
Ezt szerintem nagyon fontos lenne megértenünk egymásról.
Szerintetek is jó lenne egy kis segítséget kapni rendszerszinten?
Természetesen tudom, hogy most volt kormányváltás, és idő kell mindennek.
De gondoltam, szólok, hogy lassan itt a lóf@sz vége.
Nem azt kérem, hogy az állam tartsa el a vállalkozókat.
Nem azt kérem, hogy ne kelljen adót fizetni.
Hanem azt, hogy valamilyen módon könnyítsenek azon a terhen, amit ma a tisztességesen működő, embereket foglalkoztató kis- és középvállalkozások cipelnek.
Ezek a vállalkozások, a turizmus, vendéglátás, szórakoztatóipar nagyon is fontosak az ország közös kasszájának!
Nagyban hozzájárulunk az ország működéséhez.
Egy vállalkozó adózik, fizet, mint a gép.
Akár a járulékokon, akár bizonyos adóterheken, akár az energiaköltségeken, akár az adminisztráción jó lenne engedni, könnyíteni.
Jó lenne visszakapni a Kata rendszert a szórakoztatóiparban, minél hamarabb!!
Még valami:
Egy ponton túl nem lehet mindent továbbhárítani a vendégre, a jegyvásárlóra.
Nem emelhetünk a végtelenségig árakat.
A vendég pénztárcája sem feneketlen. Ő is ugyanebben a gazdaságban él.
Ha azt szeretnénk, hogy legyenek továbbra is magyar éttermek, kávézók, pékségek, kulturális produkciók, zenekarok, kisvállalkozások, munkahelyek, akkor azoknak, akik ezeket működtetik, időnként levegőt is kell kapniuk.
Mindeközben ott van a vendég, aki teljes joggal várja el, hogy azért az árért, amit kifizet, jó ételt, jó kávét, jó kiszolgálást, figyelmet és minőséget kapjon.
Én pontosan ugyanezt várnám a helyében.
És most jön a humán része a dolognak, ez épp olyan fontos, mint a gazdasági rész: a másik oldalon élő, hús-vér emberek állnak érzésekkel, hormonokkal, személyes tragédiákkal, személyes történettel, családi hátterekkel, egészségügyi problémákkal akár, stb stb…
Így én is hibázom, vagy rosszul mérek fel helyzeteket. És ők is! Illetve krónikus emberhiány van az országban. Tíz éve még ha nem állt az önéletrajzán valakinek egy sikkes étterem ahol már dolgozott, akkor kidobták az önéletrajzát. Senkit nem akarok megsérteni, de ma már örülünk, ha van pulzusa az illetőnek.
Szóval visszatérve:
Van, hogy egy rendszer, amit jó ötletnek gondoltunk, a gyakorlatban nem működik tökéletesen mégsem.
Van, hogy valaki kevésbé figyel aznap, mert nem aludt a gyereke éjjel.
Van, hogy valamit egyszerűen elrontunk, elütünk.
És ma már néhány perc alatt megszületik róla a nyilvános vélemény:
Google, Facebook, komment, értékelés, egy csillagok.
Nem hozzám jön oda ám vendég, nem nekem ír előtte, ebben az országban ez nem szokás. Nyilvános szid le minket…
Mi pedig csak olvassuk ezeket a kommenteket, sírunk is néha miatta, hőzöngünk is, néha lefekvés előtt, hulla fáradtan, egy baromi hosszú nap után, miután kidolgoztam a belem olvasom el, amit nem kellene, és aztán egész éjjel nem alszom miatta, mert úgy érzem, én megtettem mindent, mégsem voltam jó.
Persze aztán mindig megbeszéljük, javítjuk, tanulunk belőle, és próbáljuk megtalálni azt a pontot, ahol a vendég azt a törődést és minőséget kapja, amit szeretnénk adni neki, miközben maga a vállalkozás is életben tud maradni.
Mert én ugyanazt akarom mindkét világomban: minőséget adni.
Ha felmegyek a színpadra, azt szeretném, hogy az ember azt mondja: ezért megérte jegyet venni.
Ha valaki beül hozzánk, azt szeretném, hogy úgy álljon fel az asztaltól: jó helyre jöttem, törődtek velem, finomat kaptam, vissza akarok jönni.
Csak mire egy koncertből koncert lesz, vagy egy étel az asztalra kerül, addig elképesztő mennyiségű döntés, felelősség, pénzügyi kockázat, adminisztráció, szervezés és stressz van.
Tabu téma de leírom:
Van ennek egy olyan ára is, amit nem lehet könyvelésben kimutatni.
Az idő.
Az ember saját élete.
Nekem ebből elment sok-sok évem.
A Covid akkor talált telibe engem is, amikor az életem talán legszebb, legfontosabb éveit éltem.
Azokat az éveket, amikor már eleve hosszú dolgos évek után végre meg lehetett volna állni egy kicsit.
Amikor lehetett volna máshová tenni a fókuszt.
Amikor gyereket lehetett volna vállalni, családot építeni, egyszerűen csak élni.
Ehelyett én azzal töltöttem ezeket az éveket, hogy megmentsem a vállalkozásainkat és a munkánkat.
Újraépítettük a szórakoztatóiparral kapcsolatos életünket.
Újraépítettük azt, amiből élünk. Dolgoztunk reggeltől estig, mert nem volt más választásunk.
És igen: erre haragszom egy kicsit.
Nem akarok úgy tenni, mintha nem így lenne.
Haragszom arra, hogy az életemből olyan éveket vitt el ez az egész, amelyeket senki nem fog nekem visszaadni.
Mert egy vállalkozást újra lehet építeni. Pénzt lehet újra keresni.
Egy bezárt hely helyett lehet másikat nyitni.
De az időt nem lehet visszatenni.
És túléltem. Elfogadtam. Mentem tovább.
Nem ülök otthon azon gondolkodva, hogy mi lett volna, ha.
Van munkám, vannak terveim, van mellettem társam, vannak emberek, akiket szeretek, és rengeteg mindenért vagyok hálás.
De mostanában egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést:
mikor lesz egy kicsit könnyebb?
Nem könnyű.
Csak könnyebb.
Mikor jutunk el oda, hogy nem minden hónap egy újabb gazdasági feladvány? Hogy nem minden nap valaminek a megoldásáról szól?
Hogy egy vállalkozó el tud menni néhány napra úgy, hogy nem szorul össze a gyomra minden telefoncsörgésnél?
Hogy marad energia a házasságára, a családjára, a barátaira, saját magára? Hogy nem mindig az életet kell hátrébb sorolni azért, hogy működjön a munka?
Mert közben az ember élete is telik.
És talán ez az egésznek a legfontosabb része.
Nem azért írtam ezt le, hogy bárki sajnáljon, vagy csuda címlapok legyenek belőle.
Nem rinyálni szeretnék, és nem felmentést kérek sem magamnak, sem más vállalkozóknak.
Ha hibázunk, javítsuk ki.
Ha valamit rosszul csinálunk, tanuljunk belőle.
Ha a vendég fizet, kapja meg azt a minőséget, amiért fizetett.
Csak jó lenne, ha egy kicsit többet látnánk egymásból.
A vendégből, aki megdolgozott azért a pénzért, amit nálunk elkölt.
A munkavállalóból, aki biztonságot szeretne.
A zenészből, aki a fellépéseiből tartja fenn magát és a családját.
És a vállalkozóból is, aki sokszor úgy próbál mindenkit kifizetni, minden életszerűtlen szabálynak megfelelni és mindenkinek minőséget adni, hogy a hónap végén saját magát hagyja utoljára.
És talán jó lenne, ha ebből most már ebből a teherből az állam is levenne valamennyit.
Nem azért, hogy könnyű legyen vállalkozni.
Hanem azért, hogy érdemes legyen minden tekintetben és a gazdaság egy virágzó terep lehessen, hogy mindenki ugyanarról a lapról indíthasson, hogy ne a liblingek részesüljenek előnyben, hogy ne minden bizonytalanságot a szakmánk iránt érzett szerelmünkkel próbáljunk elfedni és húzni magunkat mint az igáslovat, hanem a valódi munkáért valódi eredményt akarunk látni végre és nem “hetven és a halál közöttre” elérkezni erre a szintre…
Egy koncertjegy mögött nem csak egy koncert van.
Egy kávé ára mögött nem csak a kávé van.
Egy éttermi számla mögött nem csak az alapanyag van.
Egy vállalkozás mögött pedig nem csak számok vannak.
Emberek vannak mögötte.
Munka van mögötte.
Évek vannak mögötte.
Stressz, önbecsülési kérdés van mögötte.
Becsület van mögötte.
Én és más is tényleg szeretném azt is megélni, amiért mindezt csinálom.
Nem csak folyamatosan megmenteni, és Don Kanyar küzdelmekkel teletűzdelni a napot…
Áh, mekkora mák, hogy mi vállalkozók szerelmesek vagyunk abba, amit csinálunk…
Nemde?☺️😝🥰
