18/04/2025
Ma, és minden évben ugyanezen a napon az ember mély álmából ébred, és a múltba néz.
Könnyes szemmel tekint a kálváriadombra, és tanúja a názáreti Jézus kereszthalálának.
Ezen a napon a keresztények az emlékezés szárnyain röpülnek, amelyek Jeruzsálembe viszik. Ott aztán csoportokba verődve állnak, verik mellüket és feltekintenek rá, a töviskoronásra, aki karjait az ég felé emeli, és a halál fátylán át az élet mélységeibe tekint.
- De amikor az éjszaka függönye a nappal színpada előtt lehull, amikor a rövid, tragikus játéknak vége, a keresztények rajai ismét visszahúzódnak, lefekszenek a feledés árnyékában, és a tunyaság takaróiba burkolódznak.
Minden évben ezen a napon a filozófusok elhagyják szobáikat, a tudósok kimásznak celláikból, költők fantáziájuk lombsátrából, és mindnyájan áhítattal állnak a csöndes hegy előtt. Hallgatják annak a fiatalembernek a szavát, aki a gyilkosaiért esdekel: ”Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekednek.” Mihelyt azonban a sötét csend a nappal hangjait elűzi, a filozófusok, a tudósok és a költők visszatérnek szűk kis odújukba, és lelküket semmitmondó szavakkal takargatják.
Ezen a napon még a civilizáció divathullámaival sodródó fiatalok is egy pillanatra magukba szállnak. Hátranéznek, és megpillantják Magdolnát, aki a könnyeivel lemossa a vért az ég és föld között lebegő szent férfi lábáról. De amint a felületes szemük belefárad a látványba, megfordulnak, és csakhamar újra elkábítva hevernek.
- Az évnek ezen a napján kinyitja a szemét a keresztény ember, együtt ébredezik a természettel, és sírva áll a haldokló názáreti előtt. Utána azonban újra lehunyja szemét, és mély álomba merül. De a természet ébren marad, duzzad és mosolyog, míg át nem öltözik a nyár arany ruhájába.
( Részletek, Tolvaly Ferenc Boszporusz felett a híd – című könyvéből )
