24/06/2026
GREEN DAY
Megfordult a fejemben, hogy én nem indexeltem.
De egyrészt villog a műszerfal bal oldalán a narancs jelzés, másrészt olyan hangosan kattog, hogy amint helyreáll a szívverésem, már hallom is.
Ennek ellenére csak azért tudjuk elkerülni a frontális karambolt, mert a nagyon zöld rendszámos furgonban ülő futár fiú reflexei messze túlmutatnak az enyémeken.
Mondjuk nem hátrány, ha a bal kezednek forma 1-es pilótákat megszégyenítő gyorsaága van. Kiváltképp akkor nem, ha a másikban mobiltelefont szorongatsz a belvárosi forgalomban.
De az én futárom a fizika összes törvényszerűségét felülírva kikerül, és megmenti mindkettőnk életét.
Na jó, ez talán túlzás, mert akkora tempóval azért nem száguldunk egymás felé, de minimum megúszunk egy teljesen felesleges balesetet.
Attól azonban nem tud megmenteni, hogy leperegjen előttem egy gyerekkori emlékekből vetített film.
Az első filmkocka egy meglepő hiánnyal indít a lelkemben.
Hova a csudába tűntek a japán akácok a Gogol utcából?
Merthogy az eset a Londoni krt-Gogol sarkán történik.
Vagy éppen nem történik, ez nézőpont kérdése.
Az azonban biztos, hogy a megszokott árnyékok és haragos zöld szín fájóan hiányzik a háttérből.
(Back up story, hogy az elmúlt évet felölelő belvárosi rekonstrukció keretében a szívemnek kedves összes fát kivágták, mert állítólag sem szépek sem biztonságosak nem voltak.
De nekem attól még úgy látszik, annyira hiányoztak, hogy egy baleset-megúszás utáni poszttraumás film-pergést ért a hiányuk)
Általános elsőtől gimi negyedikig naponta sétáltam, vagy éppen futottam ölelő lombjaik alatt annak függvényében, hogy épp késésben voltam-e nulladik óráról, randira igyekeztem, vagy csak komótos léptekkel kellett átgondolni, hogyan is tálalom otthon a kémia témazárómra írt, szükségtelenül nagydarab elégtelent.
Ők voltak velem rusnya, novemberi esőben, amikor lekéstem a hármas villamost a suli felé.
És akkor is, amikor nem csak tavasz volt és napsütés a levegőben, de az első igaz szerelem semmihez sem fogható, mámoros illata is.
Aztán akkor is, amikor kisült, hogy ez a szerelem sajnos csak az én részemről olyan kerek és tökéletesen pirospozsgás, mert a másik fél szívébe egész egyszerűen elfelejtette befészkelni magát.
Kerülgettük ősszel az eső áztatta, nyúlős, barna leveleket, és ha bringával a kresz teljes zárójelbe tétele mellett esetleg a járdán hasítottál, akkor tippmixen 1,1-es szorzóval adták a durrdefektet.
Hiszen a japánakác kontra beton csatát hosszú távon biztosan az előbbi nyeri.
Ennek köszönhetően a járda felülete annyira volt sima és egyenletes, mintha a háborgó tenger.
Az én lelkem háborgásának egy kedves néni meglehetősen funkcionális kérdése vet véget.
Merthogy közben az élet megy tovább.
A futár rég túl van árkon-bokron, és a mögöttem szintén kanyarodni vágyó Béemvés Kigyuri is lehiggadt, miután úgy küldi melegebb éghajlatra a Géeleses Fiút, hogy én felhúzott ablaknál is tisztán hallom.
Közben újra zöldre vált a gyalogosok lámpája, így a néni kérdése viszonylag jogos:
“Aranyom, valamerre nem megy?”
Én pedig gázt adok, balra forgatom a kormányt, és a visszapillantóba nézve titkon azt remélem, hogy mégis csak látok zöld lombokat…
