11/12/2019
💃❣️
„Megkezdődött a leányfonó, minden este mentünk, ha esett, ha csorgatt az eső, biza későre állott be a tél, nagy sarak voltak s elég messzi volt tőlünk a leányfonó is. Én laktam a piac alatt, s a táncház volt Forrószegen milliomos Simonéknál, hátul volt egy melléképület, de elég törpe és kereken a fal mind felszítta kétarasznyira is a vizet. Elég hideg volt. Azelőtt egy órával gyújtottak tüzet, kellett várjuk, hogy melegedjen be a ház, de az is igaz, hogy túl korán mentünk, mire már besötétedett már ott nyüzsengtünk, beszélgettünk, még táncoltunk is, hogy ne fázzunk. A felső fele a fonóháznak bele volt építve a földbe, úgy izzadt a fal, hogy csorgott róla a víz. De mégis szép volt, olyan jól éreztük magunkat benne. Nem fonunk. Belöktük a guzsalyokat a sarokba, ’sze volt időnk játszani, mert a fiúk csak nyolcra vagy fél kilencre jöttek. Mit játszodjunk, leányok? Befüggönyeztük az ablakokat és az ajtót is bezártuk. Játszodjunk szembekötősdit! »Hol vagy Jancsi?« »Ez Sári!« – ordibálja Mari, – »mert kicsi az orra«. Kacagás, lökdösődés, kopogtat valaki. Nagy csend lett. Egy kicsi fiú, mert a nagyok nem jöhetnek ilyen korán. »Te, ha nem hagysz békénket, megiszod a levét!« Újból kopogtat, egy nagyobb, bátrabb leány kinyitotta hirtelen az ajtót, nyakan csípte és beráncigálta a tizenkét esztendős fiút. »Igen, te, te vagy! Te kicsi postás, mint hallgatózol, hogy mit csinálnak a leányok és elmondod a nagyfiúknak. Na, most mindenkivel kell táncolj!« Úgy megráncigáltuk, megtáncoltattuk, ezt fújtuk csúfságból: »Kinyér duc, málé duc! De el nem mondd, mert megnyúzunk elevenen!«. Bemelegedett a ház is. Mindenki elévette a guzsalyát, s kezdtünk komolyan dolgozni, ki mit vitt, csepüt, kendert, azt fondagáltuk.
Már szállingóztak a fiúk, egy-egy huncutabb fiú felült a cigányok padjára. Igen, mert ahol van télen a fonóház, ott van a táncház is. Azon muzsikálnak a cigányok. Kereken onnét mindegyik leányt láthatta jól. Ott vicceltek, kacagtak négyen-öten, a többi fiúk az ajtó sarkánál állingáltak vagy egymás térgyén ültek. Persze, nem volt annyi hely. Egy-egy bátrabb fiú odament a leányhoz, a szeretőjéhez, a leány felállott s a fiú ült a guzsalyra, s a lány a fiú ölébe ült és úgy font, közben beszélgettek. Én pirultam, én csak egy párszor voltam a fonóban. Volt egy-egy fiú, aki akart beszélni egy-egy lánnyal, de szégyellték a lámpavilágnál. Egy tízes lámpa ott csüngett a padlás közepéről egy félméternyire, hogy mindenki lássan mellette fonni, de még közbül is volt két hosszabb pad, ott is lányak ültek. Egy nagyfiú csak annyit mondott: »Nem lesz hétfő?«. Egy kisebb fiú a lámpához ment, s mondta: »hétfő«, s az f betűt úgy elnyújtotta, hogy elaludt a lámpa. Ilyenkor sötétben odamentek a leányokhoz a fiúk. Suttogás hallatszott, csak úgy csuppant egy-egy csók. Egy-egy leány, akit nem ölelt senki, irigykedve, fennhangon mondta: »Gyújtsátok már meg azt a lámpát, dolgozni akarok!«. Meggyújtották, újból hétfő, belefújtak. Volt, amikor öt-tíz percig is tartott az a hétfő. Hej, jók is voltak azok az ártatlan csókok, ölelések!" Kocsis Rózsi: A leányfonóban (folkMAGazin 2012/6)
http://folkmagazin.hu/flipbook/index.php?file=mag12_6&p=28&type=issuu
Kép: Széki fonó (Juhos Kiss Sándor festménye)
